„ A mai napon Magyarország egy történelmi fordulóponthoz érkezett. Ma írják alá ama békeszerződést, mely ezeréves országunk széttaraboltatását kimondja. Békeszerződésnek nevezik azt, ami nem az örök békét, de örök békétlenséget, nem a nyugalmat, de folytonos nyugtalanságot, nem szeretetteljes együttműködést, az emberiség nagy és nemes céljai elérésének érdekében,  de széthúzást és ellenszenvet alkalmas teremteni a népek között,  és az új, hosszan tartó viszályok csíráját hinti el mesterségesen.

Hadüzenet, béke alakjában!

 (…) Ez a szerződés úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben olyan lehetetlenségeket tartalmaz, amelyek meg nem valósíthatók.

Minden igazságtalanság, követtessék az el egyeseken vagy nemzeteken, megbosszulja magát, és minden igazságtalanságnak megvan az a mélységes megtorlása, hogy belőle a jónak bőséges forrása fakad.

Bízzunk e gyásznapon az isteni  Gondviselésben, bízzunk nemzetünk szívósságában és bízzunk végre saját erőnkben, melyet kitartó munkával fejlesztve, igazolni fogjuk ama régi  közmondást: Ne bántsd a magyart!

A tőlünk elszakított  országrészeknek pedig azt üzenjük: ezerévi együttlét után válnunk kell, de nem örökre! E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban  egyesülhessünk velük. És mikor őket a búcsúnál  még egyszer szívünkre szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak,  hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.

Indítványozom, hogy nagy fájdalmunk jeléül a Nemzetgyűlés ma ülést ne tartson.”

Tisztelt emlékezők!

Mohács, Világos, Arad, Trianon és 2004. december 5. Íme a széttöredezett  magyar nemzet nemzeti tragédiáinak, a kollektív nemzeti öntudat megrendülésének  szimbolikus  nevei és dátumai.  Valamennyi sorstragédia közül legelevenebben Trianon él bennünk, sok millió magyar ember számára egyénileg, családilag átélt valóság ma is. A nemzetben gondolkodó közösségek számára máig feloldatlan  történelmi trauma, melynek lelki terheit nyolcvanhét év után is cipeljük, s képtelenek vagyunk feldolgozni. Pedig az egészséges nemzeti önismerethez ez a feldolgozás elengedhetetlen lenne végre. Pszichológusok tudják, hogy a nagy lelki megrázkódtatásokat legjobban a kibeszéltetéssel lehet gyógyítani, mely során az egyén vagy a közösség nemcsak érzelmileg, de racionálisan is értékeli az eseményeket. A magyar társadalom sajnos e helyzet feldolgozásában is polarizált: vannak, akiket az elmúlt 45 év kollektív amnéziája tett teljesen érzéketlenné a magyar múlt s elsősorban a trianoni igazságtalan nemzetcsonkolás iránt, vannak olyanok, akik  az önvádaskodó magyarázatok hívei, s vannak olyanok, akik még most is a „nem, nem soha” irredentizmus  lehetőségét próbálják elhitetni önmagukkal. Pedig az élet nagy válságai az egyént magábaszállásra késztetik, a nemzetet önmegismerésre sarkallják.

El kell azonban ismernünk, nem könnyű érzelmek nélkül viszonyulni a témához, s fájó, nagyon fájó a racionális ok-okozati összefüggések feltérképezése is.

Beszédem következő részeiben engedtessék meg a kisebbségi létnek egyfajta  szubjektív, saját családi élettapasztalataim  alapján történő felvillantása,  majd egy racionális okfejtés neves tanulmányok alapján, s végül, a két perspektíva metszéspontjában  a Trianon teremtette helyzet  mai, nem túl tág lehetőségeinek felvázolása.

Kolozsváron ma is élő 97 esztendős apai nagyanyám, Nagymama,  Balázs Rózsa, még a Monarchiában született 1910-ben egy nagyon pici homoródmenti  székely faluban. Mielőtt hazáját elveszítette volna 1920-ban, 1916-ban unitárius kántortanító apját is elveszítette  az 1916-os orosz betöréskor Galíciában az orosz fronton. A székelyudvarhelyi leányiskolában  nem sokat érzékelt az impériumváltásból a kötelező román órákat leszámítva.

 Horthy fehér lovon történő bevonulását 1940, szeptember 4-én  már két gyerekes unitárius igazgató-kántor tanító feleségeként élte meg Kolozsváron. Szemerkélt az eső azon az őszi napon, de gyermekeit díszbe öltöztetve, nagynéném kezébe virágot adva ünnepelni ment ő is a főtérre. Aztán 1941-ben megszülte a harmadik gyerekét, mert reményteljes év volt az 1940-es visszacsatolás éve, s az észak-erdélyi magyar asszonyok jókedvvel szültek. Aztán jött a menekülés, az iskola kitelepítése vidékre a bombázások miatt,  ezidő alatt németek tisztek laktak lakásában, ezután következett nagyapán bevonulása 1944-ben  az utolsó mozgósítás alkalmával, aztán  az orosz fogság, a bizonytalan szenvedés és kétség. Végül nagyapám csodával határos módon való hazakerülése, utána a magyar zászló elrejtése a kéménybe, majd 1948-ban a felekezeti iskola államosítása.  Ezután ösztönös önvédelemből jónak látta nagyanyám a kéménybe rejtett magyar zászlót szétvágni, esténként meg az időközben indexre került könyvekből  az impresszumot és minden  nemzeti jellegre utaló jegyet  kivágni, abban a reményben, hogy hátha így megmenthet néhány értékes könyvet az iskola számára.  Nemsokára a tanítói lakást is államosították, s a harmadik szobába egy két gyerekes román családot költöztettek. A tolerancia nagy próbája volt  együtt élni a négy tagú román családdal, közösen használni konyhát, fürdőszobát, ráadásul 1961-ben már én is, a harmadik generáció első tagja is megszülettem a kétszobásra zsugorodott lakásba. Ezt megelőzően 1956 után a magyar papság színe javát, Nagymama személyes jó ismerőseit, barátait is elhurcolták a Duna-Deltába kényszermunkára. Volt aki sose jött vissza, volt, akit hat év után és betegen újra viszontlátott, és volt, s tán ez volt a legszörnyűbb, aki félelemben élte le további életét vagy esetleg  a Securitate beépített embere lett, akit Nagymama egyszerűen besúgónak hívott. 

A hetvenes évek az iparosítás és románosítás esztendei voltak, nőttek a gigantikus lakótelepek és szaporodott az idegen szó a nagyvárosokban.  Nagymamától a piacon kaptam az első leckét nemzeti összetartozásból, ő tudniillik soha nem a regáti asszonyoktól vásárolt,  hanem mindig a hostátiaktól és a györgyfalviaktól s meg is magyarázta, hogy miért, úgy három-négy éves korom körül. Nagymama biztos nem ismerte Kossuth védegylet mozgalmát, de természetes ösztönei jól működtek, nemcsak érték, de érdekszövetséget is érzett a többi magyarral. Aztán hasonló okból vettünk a család minden tagja számára évről-évre  színház és operabérletet  és rendeltünk meg minden  magyar újságot, mert „pártolni kell, fiam a magyar színházat, meg újságot és könyvkiadást. Ki pártolná, ha nem mi?” Nagytata, titokban, rendszeresen kölcsön adott a négygyerekes szomszédnak, aki gyakran nem adta vissza a kölcsönt. Ilyenkor Nagymamát mindig azzal engesztelte, hogy „nem tud haragudni érte, hiszen négy gyereke van, s mind a négyet magyar iskolába járatja”.  Szeptember elején minden a magyar osztályok indításának vagy megszüntetésének kérdése körül forrt. Ekkor tanultam meg  a „harcolni” szót.  Harcolni kellett, azaz kérvényeket írni heti rendszerességgel, kihallgatásokat kérni a hatalom minden lehetséges szintjén a magyar iskolák magyar osztályaiért,  és a magyar tanári állásokért, melyek  szeptemberről szeptemberre mindig zsugorodtak. Hol Édesanyám állása szűnt meg gyermekhiány miatt, hol Édesapámé, ám az ő lehetőségei tágabbak voltak, mert olyan jól megtanult románul, hogy román iskolában is taníthatott, vagy magyar iskolában magyar gyerekeket Románia földrajzára románul. Voltak sokan az ismerősi körben, akik feladták a harcot és Magyarországra telepedtek. Olyankor eljöttek Nagymamához búcsúzkodni, s akkor Nagymama mindig megkönnyezte őket, s valahányszor ez történt Nagymama mindig útravalóként a következőket mondta: „ Ne gondoljátok, hogy ott olyan könnyű lesz, amikor a „Honnan tudtok ilyen szépen magyarul” kérdéssel fogtok szembesülni a saját fajtátoktól. Mert itt se könnyű, de legalább nem a saját fajtád aláz meg”. Szó se róla, Nagymamának ebben is nagy igazsága volt. Aztán ha egy ismerősnek a gyermeke románhoz ment férjhez, vagy román lányt vett feleségül, az a mi  családunkban az elkövethető bűnök legnagyobbika volt:  valódi nemzetárulás, Nagymama így kétségbeesve a következőket mondta „Ezt a szégyent hozni a családra,  de vajon milyen nevelést adott X meg Y, hogy ide vetemedett az a gyermek. Inkább ne menjen férjhez, de románhoz soha”, szólt Nagymama kemény verdiktuma, melynek a nemzetfogyásunkkal és az asszimilációval összefüggő következményeit  akkor még csak az ösztöneim szintjén sejtettem.

A nemzetárulás másik  mélységesen megvetendő formája az volt, ha valamelyik ismerős gyermekét román iskolába adta. Ezt a bűnt még az is fokozta , ha netán pedagógus volt az illető szülő. „Nem szégyelli magát, aztán csodálkozik, ha jövő szeptemberben már neki sem lesz állása.”- kelt ki magából Nagymama.

         Hát így zsugorodtunk szépen, miközben szaporodtak az ismerősök sírjai a Házsongárdban, mígnem  a nyolcvanas évek elején azt vettük észre, hogy a fő helyeken a temetőben is egyre több  a román sír, a törvények pedig fondorlatosan nehezítik a magyar síremlékek megmentését. Negyedik elemista voltam, amikor a pionír nyakkendőt a piros-sárga-kék színű szegéllyel kellett ellátni. Szegény Nagymama a monarchiabéli Singerrel teljesítette az iskolai parancsot, közben sóhajtozott, hogy  „Neki ezt is meg kellett érnie”, de  eközben még jobban vigyázott arra, hogy a lelkemet mindig piros-fehér-zöld szegélyezze. Tudta, „a kisebbségi harc nagy aranyszabályát: a nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni” (Németh László).

 Általános iskolás voltam, amikor egy bátor tanár nénim  Kós Károly bácsit hívta  meg osztályfőnöki órára. Soha ilyen ráncos  bácsit nem láttam, de amikor megkérdezte tőlünk, hogy el tudjuk-e képzelni, hogy milyen az, amikor az ember Magyarországon fekszik le és Romániában ébred, hirtelen megértettük, mi az oka ezernyi mély ráncának.  Akkor nem is sejthettük, hogy a mi generációnknak ugyanezt a traumát fogja majd átélni 2004. december 5-én, amikor az anyaországi magyarság önakaratával pecsételte meg a trianoni diktátumot. „Mi sem vagyunk rosszabbak, mint bármely nemzet”, visszhangzottak a költő szavai, s bizony sokan úgy éreztük, hogy „De igen, rosszabbak vagyunk”  S hirtelen nagy erőt jelentett volna egy újabb Kós Károly, aki, mint egykoron megfogalmazhatta volna a Kiáltó szót, hogy felverje meredt tetszhalottságából a nemzetet, mint annak idején 1921-ben ezekkel a szavakkal:

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. (…).

Régi zászlónk összetörve, fegyverünk csorba. (…) Lelkünkön a bilincs.

De tudom: talpra kell állnunk mégis.

De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.

Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Önismerni akarjuk magunkat.

Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell e munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

A mi igazságunk a mi erőnk.

Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.”

Mire gimnazista lettem, már csak egy fél humántagozatos osztály működött abban az egykori református fiúgimnáziumban,  ahol az ötvenes évek végén még három párhuzamos magyar osztály volt, s ahova egykor Wass Albert, Ignácz Rózsa,  Sütő András is járt, s ahol Áprily Lajos s, pár száz évvel korábban Apáczai Csere János is tanított. A kollégium belső udvarán márvány tábla örökítette meg az első világháborús hősi halált halt tanárok és diákok névsorát, a márvány táblát terméskőből kifaragott angyalok őrizék, 1980 júniusáig, amikor a gimnázium akkori román igazgatója saját kezűleg, kalapáccsal össze nem törte a múlt e mementóját. Az esetnek a portás szemtanúja volt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy bármi következménye is legyen a magyar múlt emlékét elpusztító tudatos barbárságnak. Nem  sokkal utána a magyar sírköveket is döntögetni kezdték a temetőben… Egyre több könyv került index alá, az írógépeket a Securitatén regisztráltatni kellett gépelési írásmintával  együtt.

Ilyenek voltak a hétköznapok kisebbségben a szocializmusig.  A mát többen ismerjük. Az erdélyi magyar politikai életben is az egyéni önérdek és a nemzeti érdek ütközik, akárcsak az anyaországban.  Egyre több kisebbségi értelmiségi válik  kozmopolitává,  nagy az elvándorlás és a beolvadás a többségi nemzetbe, de mindemellett vannak biztató jelek is.  Melyek is ezek?

Ilyen például a Magyarország és az utódállamok közötti anyagi színvonal lassú kiegyenlítődése, ami lassítja az anyagi érdekből történő kivándorlást, a szólás és véleményszabadság, ami a szellemi erősödést és a politikai tisztánlátást  táplálja az utódnemzet magyarjaiban. S mi van még? A magyar köztársasági elnök szimbolikus ünneplése Erdélyben március 15-én, hogyha már az unió lehetetlen, legalább az ünneplés Erdéllyel megvalósulhasson, s megfogalmazódjék, hogy a Magyarország és a határon túli nemzetrészek fejlesztésében a közös jövőt  nem csupán, az érzelmi alapú politizálásra, hanem a tárgyilagos önismeretre és az emberi jogokra kell építeni.

A hivatalosan ki nem mondható álláspont mellett mindannyian tudjuk, hogy az utódállamokkal szavakban elképzelhető a megegyezés, de nem képzelhető el az ösztönökben. (Németh László). Hiszen Magyarország kétharmadának elvesztésével történetének szinte egész színpadát elvesztette: a törökellenes végvárak döntő többségét, a Bécs ellenes függetlenségi háborúk több színterét, a 16-17. században az önálló magyar államiság szimbólumának tekintett Erdélyt, az  ország korábbi politikai fővárosát Pozsonyt, számos várat, építményt, templomot, melyek, mind a magyar nemzet államalkotó képességét bizonyítják.

2006-ban Tusnádfürdőn egy székely megkérdezte Orbán Viktortól, hogy az Erdélyi magyarság miben lehet Magyarország segítségére. Váratlanul hangzott a kérdés, mert szembesülhettünk azzal, hogy mennyire is fonákul áll a helyzet. Az anyanemzet bizony olyan erkölcsi-szellemi, s hovatovább anyagi szinten is áll, hogy a szórványban  élő magyarság segítségére szorul. Orbán Viktor frappáns válaszában úgy fogalmazott, hogy a magyarság itt a Kárpát-medencében  hasonlatos  egy kenyérhez, melyet a kemény kenyérhéj tart össze: a magyarság  összetartó, keményebb héja a határon kívül, a peremeken élő magyarság, akik az összmagyarságnak akkor teszik a legnagyobb szolgálatot, ha megmaradnak tiszta szívű, magyarságukhoz hű embereknek.  Amíg ez így van, addig az anyaországiak sem morzsolódhatnak fel. A szórvány magyarság tehát védőpajzs még 1000 esztendő múltán is, valamikor a töröktől, tatártól védtek fizikai értelemben, manapság a nemzet szellemét, a magyarságtudatot védelmezik. Ennek bizonyítékaként vált  az összmagyarság legnagyobb zarándok- és szakrális helyévé Csíksomlyó, s ezért megy számos magamfajta ember a konok háromszékiek földjére  Sepsiszentgyörgyre, Kézdivásárhelyre és Csernátonba magyarságában megerősödni, kivált a politikai kudarcok után.  Pedig, hát, éppen fordítva kellene lennie. A határon kívülre szorult felvidékieknek, kárpátaljaiaknak, erdélyieknek, délvidékieknek, vajdaságiaknak éppen egy erős határozott nemzetstratégiával bíró, nemzeti érdekeket a nemzetközi színtereken is érvényesítő  anyanemzetre lenne szüksége, egy olyan anyanemzetre, amelyik  gazdaságilag is erős annyira, hogy az elvesztett területein beruházóként jelenjen meg újra, munkahelyet biztosítva az ott élő nemzettársai számára, nyereséget termelve, hogy e nyereségből támogathasson magyar iskolát, színházat és templomot.

A tisztánlátás végett a személyes, hétköznapi tapasztalatokat  talán nem árt  néhány történelmi távlatú megállapítás kontextusába helyezni, hiszen a személyes tapasztalat úgy válik megbízhatóan értelmezhetővé, ha a nagy történelmi távlatú összefüggések fényében is megvilágítjuk őket A történelmi éleslátás példájának egyik  kitűnő dokumentuma  Bethlen István miniszterelnök 1921. április 19-én elmondott programadó nemzetgyűlési beszéde. Betheln e beszédében a következő megállapításokat teszi:

„A (trianoni) katasztrófánk okai  is önmagunkban rejlenek, a külső körülmények elősegítették, de voltaképpen a nemzet belső bajai és sebei voltak azok, amelyek a katasztrófát előidézték. Ha nézzük a múltat, Magyarország szomorú romlását három faktorra vezethetjük vissza -mondja Bethlen. Az egyik, az a történelmi helyzet, melyben négyszáz éven keresztül voltunk, a másik a fajhibák, a harmadik az az ötvenéves idő, melyet átéltünk, és amely alatt, sajnos,  intelligenciánknak nagyobb része gazdaságilag leromlott, és képtelenné vált arra, hogy továbbra is megoldja azokat a politikai feladatokat,  amelyekre hivatott.

A külső körülmények közül a legfontosabb, hogy Magyarország négyszáz éven át defenzív politikát folytatott, és ezen idő alatt elvesztette külpolitikai látkörét, nem látta a monarchia keretein kívül történő eseményeket.  Azt hitte, hogy tisztán jogász észjárással, jelszavas politikával képes lesz nemzete érdekeit megóvni. Nem elég a jog, hanem a jog mögött erőnek is kell lennie, mert ha a jog mögött erő nincsen, akkor a jogot érvényesíteni nem lehet. Túlbecsülte a nemzeti élet szerepében az állami életet.  Pedig egy nemzet akkor erős és akkor hatalmas, ha a társadalmi élet alkotja az igazi állami életet, ha van a nemzetben  iniciatíva, ha van   az egyesekben, a társadalmi osztályokban és mindenkiben munkakedv és erő, ha a nemzet nagyra becsüli a kultúra fejlődését, ha foglalkozik a gazdasági élet feladataival. Ezek azok a hatalmas tényezők, melyek egy nemzetet naggyá és erőssé tesznek. (…) És fokozták ezen bajainkat azok a faji hibák, amelyek történelmi momentumokban bennünket gyakran bajba taszítottak: a nemzeti hiúság, a könnyelműség, a restség, a jelszavak szeretete, a fegyelmezetlenség, az önfegyelem hiánya, mindezek olyan hibák, amelyek itt történelmi momentumokban mindig előtérbe léptek.”  E  nemzethibák szépirodalmi megfogalmazása Wass Albert  Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában című két kitűnő regénye, amely az 1848-as szabadságharctól Trianonig vezeti végig párhuzamosan egy mezőségi magyar kisnemesi család tehetetlen státuszvesztését  és a románság számbeli- és presztízs gyarapodását  Hasonló politikai  éleslátásról tanúskodik Bánffy Miklós Megszámláltattál… és Híjával találtattál…. című impozáns regénysorozata, vagy Gulácsi Irén vagy Ignácz Rózsa regényei.

Bethen szerint  a trianoni mélypontról  való felemelkedéshez négy feladatot kell  a nemzetnek megoldania.  Figyelemre méltó hogy e négy feladat közül –az elsőt kivéve-  három még  87 év  után is érvényes, mindeddig megvalósítatlan, eleven célt jelent. Ment-e a világ elébb ? – kérdezzük a költővel…

Első feladat: a bolsevizmus előretörésének megakadályozása.

Második –ma is nehezen kivitelezhető feladat:  hordképes középosztály újrateremtése.

Harmadik feladat: a céltudatos kultúrpolitikával igyekezni a nemzetből kiküszöbölni azokat a hibákat, amelyek –sajnos- veleszületett tulajdonságai. Növelnünk kell ennek a nemzetnek ellenállóképességét  mindenféle demagóg jelszóval szemben, mert addig, amíg ez a nemzet fülét elsősorban a demagógok felé tartja, ebben az országban igazi konszolidáció nem lehetséges”. Megjegyzésünk, hogy sajnos e téren nem haladtunk  egyetlen lépést sem, az öntudatlan többség újra és újra a demagógia csapdájába esik, soha nem tanulva  korábbi kárán.

A negyedik feladat az, „hogy emeljük és megteremtsük a nemzet külpolitikai horizontját, erőt és higgadtságot tanúsítsunk, mai szóhasználattal, dolgozzunk ki nemzetstratégiát és érvényesítsük nemzetpolitikánkat a nemzetközi porondon, s ne csak elméletben.

Végezetül, elgondolkodtató összegzésképpen álljon itt egy idézet Németh Lászlótól, aki a harmincas években egy Erdélyi látogatása után a következőket írta. Sietek megjegyezni, hogy  gondolatának igazsága nemcsak Erdélyre, de valamennyi elvesztett területre fennáll:

„Iszonyú elgondolni, hogy a magyarság ezt a földet elvesztette. Mialatt Erdélyt jártam, egyre jobban kivilágosodott hogy az elveszett Erdély nem csak terület. Erdély vizsga volt, s az, hogy nem tudtuk megtartani: levizsgázás, mert Erdélyt nem úgy vették el tőlünk. Mi nem fejeztük be a meghódítását, s mi eresztettük ki a kezünkből, amit meghódítottunk belőle. (…) Erdély akkor veszett el, amikor magyarsága problematikussá vált. A tizenhetedik század végén Bethlen Miklós emlékiratai még sűrű magyar világot mutatnak, s száz év múlva Horea és Kloska lázadása lehetséges (…).

Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar Hiszekegy után. S a valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk, s ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg hanem az a titkosabb hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó a méltatlan, a legkülönb párját veszített hím szomorúságát érezhette: ezután a nő után már csak lefelé mehet.” Mindezt Nagymama az ő végtelen  bölcsességével úgy mondja, „hogy Erdélyt a magyar anyák veszítették el”, mert a megtartás hosszútávon nem jog kérdése, hanem a mögötte lévő erőé, s ez az erő esetünkben nem más, mint a népesség lélekszámának  nagysága - mint ahogy már erre az idézett Bethlen István is utalt.

 „Olyan hangosan, ahogy csak az ajkunkon kifér hirdetnünk kell, hogy nem lehet talpra állítani ezt a leamputált nemzetet, ha minden évben mi magunk engedünk belőle leamputálni húszezer embert; lehet itt revízióról komolyan beszélni, ha mi magunk szűklátókörűen nézzük, hogy vesznek el minden népszavazás nélkül évről évre egész magyar falvak… Hányezer nagyar évente – nyolc-tíz magyar falu évente! Hány évig lehet ezt a könnyelmű játékot, ezt az öngyilkosságot folytatni? Tessék csak elképzelni, milyen országos fölháborodás volna, ha – mondjuk – egy újabb Trianon ma, de nemcsak ma, hanem minden évben húsz magyar falut hasítana le a  mi magyar hazánkról… Hát nem rettenetes, hogy mi magunk rosszabbak vagyunk e legátkosabb Trianonnál is… Hát vajon kinek tudunk felelni ezért a mulasztásért”  írja Fülep Lajos  A magyarság pusztulása című esszéjében.

 Eme összetettebb, érzelmi és intellektuális, személyesen átélt élmények és történelmi dokumentumok fényében  is közelítve  emlékezünk a trianoni diktátumra,  mely igazságtalan volt ugyan a magyarsággal szemben, de ugyanakkor  saját életgyengeségeink következménye is. Az „önismeret azonban akkor is nagy áldás, ha korlátainkra tanít meg.”(Németh László).

Nagymagyarország mindaddig valóság a magyarság számára, míg él a kollektív történelmi tudatban és a tudatalattiban. Amiről beszélnek, az létezik, amire emlékeznek az van. Nagymagyarország ideálként létezik, talán úgy, ahogy soha nem létezett a valóságban, de emberek vagyunk, s tudjuk, hogy az emberi dolgok igazi értelme nemcsak a valóság, hanem az ábránd, az idea   is, mely a valóság  egykori lehetőségeiből összeáll.

Nagymagyarország a lelkünkben él, mint egy eleven hegy és vízrajzi térkép, amelyet Kogutowitz Manó és fiai gyártottak, megőrizve e rajzokban az örök haza töretlen vízi, hegyi és szellemi egységét. E kép és a hozzá fűződő kollektív tudat továbbéltetése kötelességünk, s e kötelességteljesítésnek szerves része e mai megemlékezésünk is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Nyíregyháza-Nyírszőlős, 2007. június  4. hétfő

                                                                                     Dr. Ajtay-Horváth Magda