Színes kavalkád hömpölyög át előttem, majd gyérülni kezd az emberár,.... s elém kerül egy torz alak. Először nem is tudom, férfi-e vagy nő? Lassan vánszorog a zebrán, kissé dülöngélve. Arca italtól, nélkülözéstől eltorzult. Nő! - döbbenek rá. "Istenem! Hát őt is a képmásodra formáltad?" - szakad ki belőlem egy elborzadt sóhaj. Azután a lámpa zöldre vált, a motor felbúg, s tovább megyek.

Hazatérve elgondolkodom a történteken. Újra felidézem az önkéntelenül kibuggyanó kérdést. "Őt is? Képmásodra?" - ismétlem monoton egymásutánban. A válaszom csakis IGEN lehet. De akkor miért lett ilyen? Hol van az isteni értelem sugárzása, a kíváncsi, a világra csodálkozó tekintet? Miért torzult el ennyire az Isten képmására teremtett emberarc?

Ki felelős azért, hogy ide jutott? Nyilván Ő, vághatnánk rá könnyedén. Csakhogy ez túl egyszerű lenne. De a valóság ennél sokszor bonyolultabb. A kilátástalanság, a kiúttalanság, a magára hagyottság, az esély hiánya, hogy lehet még jobb is,... Mind-mind közrejátszhatnak, hogy egy ember a mélybe jusson.

Nem akarom felmenteni az ember egyéni felelősségét! Hiszen mindenkinek van (volt?) lelkiismerete, és valamilyen szintű értelme, akarata. Tőle is függ, figyel-e rá, enged-e, amikor figyelmeztet egy rossz lépésre, és ellenáll-e a rossznak.

De mindazok is felelősek, akik egyre nehezebb helyzetbe hozzák az ország lakosságát. Azok, akik mindenféle ígéretekkel elhitették az emberekkel, hogy ők képesek az ország irányítására, helyzetének javítására, a közjó szolgálatára! Aztán mindenféle kibúvókkal, magyarázatokkal igyekszenek kimosakodni, miközben ők maguk egyre fantasztikusabb életszínvonalat érnek el.

Előttem van még az első képviselőknek az arca, amint luxusnak egyáltalán nem nevezhető autókkal, vagy gyakran vidékről vonattal utaztak a Tisztelt Házba, ma pedig - miközben sok százezer embernek nincs munkája, az ország egyre elkeserítőbb állapotba kerül, a fejenkénti adósságunk már eléri a 4,5 millió forintot, ők viszont - pompás anyagi körülmények közé kerültek, luxus autókkal járnak. Nem azért kerestek olyan sokat, mert remekül végezték munkájukat (!), hanem azért, mert ott ültek a húsos fazéknál. Nem szabad elfeledkeznünk arról az áruló értelmiségről, és a lakáj-médiumokról sem, akik mindenben segítették az egyszerű nép becsapását.

S ha így szemléljük a dolgokat, akkor már nem csak azé a szerencsétlen, a zebrán átvánszorgó asszonyé a felelősség! De tény, hogy Ő egyedül viseli a következményeket, miközben a részfelelősök érinthetetlenek. Azt hiszem, lenne mivel elszámoltatni a gazdasági és politikai élet vezetőit! Mert haramia életvitelük közepette nem is akarták soha meglátni népük tagjainak istenképűségét!

Pedig ott van. Az eltorzul, meggyötört arcban, testben, a fénytelen tekintettekben, a mindenről lemondó viselkedésben is.

Álljon itt végül Kosztolányi Dezső "Halotti beszéd" című versének két versszaka,... elgondolkoztatásul:

"... Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy."

Czakó István, 2007.05.08., FÚSZ