Füst Milán 

A magyarokhoz

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
                van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
                a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.

Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
                melyből származott
E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával
                ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek
                ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...

De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert
                onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben
Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam'
Én prófétáktól származom.

(1930 körül)